247 éves a milánói Scala

A Teatro alla Scala – vagy ahogy az olaszok hívják, a Scala – születését egy tűzesetnek köszönheti.

1776. február 26-ig a milánóiak színháza a Regio Ducale volt, és körülbelül ott állt, ahol ma a királyi palota található. Miután a tűz martalékává vált, Mária Terézia úgy döntött, hogy a XIV. századi Santa Maria della Scala néhai helyén új színházat építtet, Regina della Scala emlékére.
Giuseppe Piermarini építész  művét 1778. augusztus 3-án adták át.

Képek forrása: focus.it

Marie-Henri Beyle Stendhal azt írta a La Scaláról, hogy ez a világ legpompásabb, legcsodálatosabb színháza.
A francia íróhoz hasonlóan még ma is azt gondoljuk, hogy a Scalán nem fogott az idő vasfoga, és a mai napig a legcsodálatosabb operaházak egyikeként tartják nyilván.
Az idők során természetesen rendszeres ráncfelvarráson esett át az épület.

Talán mosolyt keltő a gondolat, hogy ha 1778 és 1786 között mentünk volna  a színházba, hazárdjátékozó milánóiakkal is bőven találkozhattunk volna, akik az előadások során is próbára tették szerencséjüket, miközben a szivarok durva füstjét vágni lehetett, és az alkoholfogyasztást sem tagadták meg.

A páholyok  tehetős tulajdonosok kezén voltak, akik gyakorlatilag szabad kezet kaptak abban, hogy milyen díszítőelemeket használjanak, sőt az olajvilágításról is nekik kellett gondoskodniuk.
Ahogy Stendhal írta, egy páholy árából akkoriban Párizsban, előkelő helyen lakást lehetett vásárolni.

A színház bizonyára zsibvásár jellegű lehetett akkoriban, hiszen számos bodega és egy mindig zsúfolásig megtelt étterem is várta az oda érkezőket.

A színpadon és a standokon kezdetben az előadásokon túl társasági összejöveteleket és táncokat tartottak.

Az épületet szinte kizárólag az arisztokráciának és a burzsoáziának szánták.
De hogyan született meg az opera fellegvára, ami többek között Gioachino Rossini, Giuseppe Verdi, Giacomo Puccini és Arturo Toscanini, Maria Callas és Herbert von Karajan és Claudio Abbado nevéhez is fűződik?

Mint korábban említettem, a Teatro alla Scala  Mária Terézia rendelete alapján épült. Ez volt akkoriban a legnagyobb operaház, és később maga a bécsi operát is ennek a példájára építették.
A Scala a Királyi Színház hamvaiból született, amit 1776. február 23-án tűz pusztított el. A Santa Maria della Scala omladozó templomának romjait lebontottak, hogy helyet adjanak az új színháznak.

Akkoriban még nem volt tér az épület homlokzata előtt, amit ma a Piazza della Scalának hívnak. Mivel a terület szűk volt a régi épületek miatt, Piermarini építész árkáddal oldotta meg, hogy elválassza a lovaskocsikat és a gyalogosokat egymástól.

1778. augusztus 3-án került sor az operaház felavatására.

Alig egy évvel később máris változtak az idők. A Ciszalpin Köztársaság megalakulásával az összes nemesi címert eltávolították.
Napóleon érkezésével megszűnt a királyi páholy.

A színházat 1807-ben újították fel, a boltozatokra, a páholyokra és a karzatokra újabb díszítések kerültek  medalionok, szárnyas oroszlánok, furulyások személyében.
1813-ban a színpadot kibővítették néhány lebontott épület rovására a jelenlegi Verdi utcában.

A színház azonban csak 1858-ban kezdett vizuálisan is dominálni, a homlokzat és a Palazzo Marino között lévő összes épületet lebontották ott, ahol jelenleg Milánó önkormányzatának az épülete található.
A Ricordi társulat megnyitotta irodáit a színháztól délre, ami nem a véletlen műve volt. Akkoriban ők a zeneipar óriásai voltak.
Két évvel később a Scala már gázvilágítással világított.
Az elektromos világításra 1883-ig kellett várni.

1859. augusztus 9-én II. Vittorio Emanuele király előtt Donizetti Lucia di Lammermoor című művét állították színpadra.
Verdi is visszatért a Scalába, és itt mutatta be például az Aida európai premierjét.

Aztán nehéz idők következtek, így társadalmi nyomásra 1897-ben Milánó önkormányzata bezárta a Scalát.
Az egy évvel későbbi újra nyitás Guido Visconti di Modronénak, egy gazdag és a művészeteket kedvelő hazafinak köszönhető.
1889. április 21-én Giacomo Puccini debütált Edgarral.

Az I. világháború után a páholytulajdonosok feladták tulajdonjogukat, és megszületett a Scala autonóm vezető testülete.
A  kor leghíresebb énekesei léptek akkoriban a színpadra, úgy mint Magda Magda Oliviero, Giacomo Lauri Volpi és Beniamino Gigli.

1929-ben a fasiszta Olaszországban az történt, hogy megszavazták, a Scala elnökét is magának Mussolininek kellett kineveznie.
A fasizmus idején kapta a Scala az első mozgószínpadát, de üröm is volt bőven ebben az időszakban.
1943. augusztus 16-án bombatámadás érte Milánót. Megsemmisült a Scala tetőszerkezete, a boltozata és a hosszú folyosók, a jelmezraktárak, az öltözők, a próbatermek.
Az operát 1946-ban sikerült újjáépíteni.

Toscanini visszatért közkívánatra, 1946. május 11-én a La gazza ladra (A tolvaj szarka) című nyitóművel.
Ez a bemutató egyben az újjászületést is szimbolizálta.
A színházteremben 5 ezren, a téren és a szomszédos utcákban több ezren tartózkodtak, ők hangszórókon keresztül követték az előadást.

Akkoriban az egyszerű emberek úgy dúdolták az opera dallamait, és olyan jól ismerték azok főszereplőit, ahogy ma popénekeseket és színészeket ismerjük.
Az 1950-es és 1960-as évek a dolce vita, a gazdasági fellendülés időszaka.

1968-ban Európa-szerte tiltakozások voltak, ez persze Milánót sem kerülte el. Mario Capanna által vezetett fiatal tüntetők rothadt tojásokkal és festékkel támadtak a szmokingos urakra és a bundás hölgyekre, akik  a szezon első bemutatójára érkeztek.

2002-2004 között az opera teljes ráncfelvarráson esett át.

Olaszul tanulók vagy a nyelvet gyakorlók számára ajánlom az alábbi, olasz nyelvű videókat, itt be lehet kukkantani a színfalak mögé is:

Ha tetszett a bejegyzés, és szerinted másoknak is érdekes lehet, köszönöm szépen, ha megosztod! 🙂