skip to Main Content
Sanremo – A Dalfesztivál Sikerekkel és Botrányokkal Tarkított Története

Sanremo – a dalfesztivál sikerekkel és botrányokkal tarkított története

Idén 69. alkalommal rendezik meg a napfényes Ligur-tengerparti Sanremóban az olasz dalfesztivált.
1951-ben csendesen indult, a közel 7 évtized alatt tökéletes kereskedelmi gépezetté alakult át vált, temérdek zene és néha botrány és viták közepette.

Valaki a háború vége után a „nagy menekülés”-nek definiálta ezt a kezdeményezést. Dalokba, vidámságba menekülés a problémák elől. Senki sem vette véresen komolyan és senki sem gondolta, hogy ilyen nagyszabású és világszerte ismert műsorrá növi ki magát.

A Sanremói Dalfesztivál történetének a gyökerei a távoli 1931-re nyúlnak vissza, amikor a városi kaszinó épületében egy karácsonyi dalfesztivált rendeztek meg. Ekkor a nápolyi származású Luigi De Santos volt az intézmény vezetője. Mint minden olasz, mérhetetlenül büszke volt gyökereire, és néhány, szintén nápolyi munkatársával, költőkkel és zenészekkel létrehozták a „Nápolyi fesztivál”-t. Így történt, hogy 1931. december 24. és 1932. január 1. között a kaszinó színpadán nápolyi előadóművészek léptek fel. Akkoriban még nem volt sem zsűri, sem helyezések, sem díjak.

A következő évben ezt a karácsonyi dalfesztivált Lugánóban rendezték meg, ahol a közönség soraiban foglalt helyet az akkor csupán huszonegynéhány éves Amilcare Rambaldi, aki a II. világháború befejezése után javasolta a kaszinó újranyitását.
Emlékezett a lugánói dalfesztiválra és javasolta, hogy a kaszinóban rendezzenek valami hasonlót. Rambaldi ötlete inspiráló volt Angelo Nizza torinói újságíróra, akit nem sokkal ezelőtt neveztek ki egy nápolyi származású munkatársával együtt a kaszinó művészeti vezetőjének.
Beindult a gépezet, az ötletet megbeszélték a kaszinó tulajdonosával, felvették a kapcsolatot a Rai rádióval,  és mindenki úgy gondolta, hogy az olasz dalok segítségével is jobb kedvre tudják deríteni a háborúban megviselt olaszokat.

Hosszas szervezés után 1951 január végén került sor a sanremói kaszinóhoz tartozó, 200 fő befogadására alkalmas téli kertben az első Sanremói Dalfesztiválra.

A részvétel alapfeltétele, ami a mai napig is érvényes, hogy csak olasz zeneszerzők által komponált, csak olaszul vagy bármilyen, olasz tájnyelven előadott dalok vehetnek részt.

Miközben a hallgatóság és a zsűri az antik kávézóasztalok körül ült és  mindenki elfogyasztotta a vacsoráját, megitta a kávéját, körülöttük pincérek sürögtek-forogtak, nos ilyen miliőben léptek fel a fesztivál énekesei az első évben.
Igen ám, de a hatalmas terem szinte tátogott az ürességtől, mivel az 500 lírás belépő borsos árnak bizonyult, és ehhez az is hozzájárult, hogy a kaszinóba járó közönség magasabb színvonalú produkciókhoz volt szokva.
Így máris megvolt az első botrány, az üresen tátongó székekre azonnal embereket kellett toborozni.

Nilla Pizzi volt az első Sanremói Dalfesztivál győztese a “Grazie dei fiori” című számmal.

1953-ban, két évvel a debütálás után valami gyökeresen megváltozott.
A kaszinó nagyterméből kivitték az asztalokat, és csak meghívott vendégek vehettek részt az eseményen. Aki nem jutott hozzá meghívóhoz, az feketén és csillagászati áron tudott csak meghívót vásárolni, ami 10.000 lírába is kerülhetett, azaz a két évvel ezelőtti jegyár hússzorosáért.

Ez volt az első év, hogy az olasz állami tévé, a Rai is közvetítette az eseményt.
Egyelőre még nem a teljes estét, hanem késő este, 22.45-től közvetítette Ugo Tognazzi és Raimondo Vianello “Uno due tre” műsorszámát, ami hatalmas sikert aratott.

Másnaptól mindenki a fesztiválról beszélt és főként az ott elhangzott dalokat énekelte vagy dúdolta.

Domenico Modugno
Van, aki nem ismeri a nevét? Van, aki még nem énekelte a “Nel blu dipinto di blu” (vagy a refrénjéről jobban ismert Volare) című számát teli torokból?
Az viszont tudjátok-e, hogy ehhez a számhoz különleges pletykák tartoznak.
Állítólag, miközben Franco Migliacci írta ezt a számot, eléggé felöntött a garatra és nehéz fejjel Chagall: A kakas című képéből merített ihletet.
Ugyanakkor a szám refrénje (Volare, oh oh) állítólag onnan származik, hogy Modugno feleségével, Francával a római otthonuk ablakából kémlelték a verőfényes kék eget egy szép nyári reggelen.
Volare úr, ahogy Modugnót elnevezték, az 1958-as fesztivált nyerte meg ezzel a számmal, ami minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb olasz dala a mai napig.

Minden szempontból fordulópont volt ez az év.
A nehéz gazdasági évek után végre 5,8%-os éves gazdasági fellendülés következett be Olaszországban, a fizetések pedig megduplázódtak. Mindenki optimistán tekintett a jövőre.
A kékre festett ég zenei töréspont is volt, az olasz dal új korszakának kezdete, amit a rock és a swing befolyásolt.

Ezt erősítette meg két évvel később egy olyan fiatalember érkezése a színpadra, aki Adriano Celentano volt a “24 mila baci” című számával. Modern zenével, a rock and rollal és modern színpadi mozgással új korszakot nyitott az olasz zenei világban.

A 60-as évek lázadó korszaka az olasz zenében is megjelent.
Példának okáért megemlítem Elvist minden szempontól utánzó, umbriai származású Antonio Ciaccit, akit mindenki művésznevén ismer:  Little Tony.
A következő nagy lázadó Lucio Dalla, aki akkor alapította meg a Gli Idoli nevű bolognai együttesét.
Vagy a tragikus sorsú Luigi Trenco a “Ciao amore, ciao” című számával. Miután nem jutott tovább ezzel a dallal, öngyilkos lett a szállodai szobájában.
Halála szomorú ómen volt, az 1960-as évek energiája és vitalitása nem tartott sokáig. A milánói piazza Fontanai mészárlása után Olaszország felébredt csipkerózsika álomból.

1977-ben a fesztivál helyszínét áthelyezték az Ariston színházba, ez a helyszín a mai napig változatlan.
Ez alól egyetlenegy év volt kivétel, 1990, mert miközben a színházat felújították, a fesztivált a virágpiac csarnokában tartották meg.
1978-tól napjainkig mindig meghívnak külföldi sztárvendégeket is, az első meghívott sztárvendég Grace Jones volt.

A 80-as években olyan sztárvendégek léptek fel Sanremo színpadán, mint a Kiss, Duran Duran és az R.E.M.
A 80-as és 90-es évek lelke és központi figurája Bippo Baudo műsorvezető volt, aki 13 fesztivált vezethetett.
Az 1980-as fesztivál is botrányba torkollott. Claudio Cecchetto műsorvezető maga mellé Roberto Benignit kérte. A botrány tárgya az élő műsorban elcsattant, minden idők leghosszabb csókja volt Benigni és Olimpia Carlisi között.
Ne felejtsük el, a bigott Olaszországról beszélünk!
És ha ez nem lett volna elég, még a pápára is tett Benigni egy pikírt megjegyzést.
Érdekel ezután valakit, hogy abban az évben ki nyert?
Toto Cutugno a “Solo noi” című számával.

A botrányok a következő években is folytatódtak, a politikai életből is ismert Beppe Grillo vendégszereplése sem zajlott zökkenőmentesen.
Amikor nem pikírt megjegyzések tarkították a műsort, akkor egy sztárvendégről a ruha szakadt le és napokig az újságok címlapjain csak erről olvashattunk.
Néhány évvel később a közönség sorai között ülő, őrjöngő embert kellett lecsitítani, aki a karzatról akarta a mélybe vetni magát.
Egy másik évben a műsorvezetőnőnek volt bugyimagasságig sliccelve a ruhája, és mentek a találgatások, hogy viselt-e egyáltalán bugyit vagy sem. 🙂 Igen, Belen Rodriguezről van szó.

1984-től két kategóriában indulnak az énekesek, az úgynevezett grandi (nagyok) és giovani (fiatalok) kategóriákban.
1987-től mérik a fesztivál nézettségét, évről évre egyre nagyobb üzletnek számít ez a dalfesztivál.

A fesztiválon több máig ismert és népszerű olasz énekes kezdte pályafutását, többek között 1981-ben Al Bano és Romina Power a “Felicità” és 1984-ben, a „giovani” kategóriában indult Eros Ramazzotti a “Terra promessa” című számmal.

Egy kis statisztika: a férfiak között legtöbbször, egészen pontosan négyszer Claudio Villa és Domenico Modugno nyertek, a hölgyek közül pedig háromszor Iva Zanicchi.

Elsősorban nem a zenének, hanem a szövegnek köszönhetően számomra az egyik meghatározó szám a 2007-es „giovani” kategória nyertese, Fabrizio Moro.
Igen, pontosan ő képviselte tavaly Olaszországot az Eurovíziós Dalfesztiválon. 

Említettem, hogy csak olasz vagy olasz tájnyelven lehet részt venni a fesztiválon.
Ez utóbbira is hoztam egy példát.
Aki nem értene belőle szinte egy kukkot sem, nyugodjon meg, egy nápolyi nyelven énekelt dalról van szó, amit maguk a nem nápolyi olaszok sem értenek. 🙂

Az idei, 69. alkalommal megrendezett dalfesztiál 5 estén keresztül, február 5-9 között kerül megrendezésre. 

A vendégszereplőként többek között Andrea Bocelli a fiával, Matteóval,valamint Giorgia és Elisa is fellépnek.

Idén második alkalommal választották meg – a tavalyi hatalmas siker után újra – a rendezvény igazgatójának Claudio Baglionit.
2 komikus lesz az idei műsorvezető, Claudio Bisio és Virginia Raffaele. Ez utóbbi máris megjegyezte, hogy de jó, legalább csak egy keresztnévre kell emlékeznie. Bízzunk benne, hogy ennél szellemesebb humorral is elő fog rukkolni!

Beszéljük egy picit a piszkos anyagiakról!
Mint említettem, a fesztivál évről évre egyre nagyobb kasszasiker.
Ami biztos, Baglioni művészeti igazgató a tavalyi 600 ezer €-s gázsijához képest idén 700 ezer €-t fog kapni.
Bisio 450 ezer €, Raffaele pedig 350 ezer € gázsit kap.
A másik oldalról jelenleg a reklámbevételek mintegy 25 millió €-t tesznek ki, ehhez adódik még legalább 1 millió € bevétel a belépőjegyek értékesítéséből, márkahasználatból és a telefonos szavazatokból.

Ha szereted az olasz kultúrát és az olasz nyelvet, erről többet is meg szeretnél tudni, kérlek, hogy látogass el az oldalamra:
https://www.facebook.com/olasznyelvtan/?ref

Back To Top